anyatudja

Ha valaki azért utazik el, mondjuk egy hosszú hétvégén, hogy kipihenje magát, annak biztos, hogy nincs egy, két, vagy több kiskorú, nagyszülőkre már/még nem hagyható, normálisan funkcionáló, valóságos gyermeke.

Ez egy minden kisgyerekes szülők által megállapított, hovatovább megkérdőjelezhetetlen axióma.

Mert, ha már rendelkezünk a fent említett gyermekekkel és vagyunk oly botorok, hogy nekivágunk kis hazánknak (a bátrabb, extrém "sportolók" akár külhonnak), akkor fel kell készülnünk minden ízünkben arra, hogy fáradtabban térünk haza, mint ahogy elindultunk.

Tervezési szakasz – Hova menjünk?

Mindennemű tervezést megelőz egy számvető fázis. Először is átgondoljuk, hogy mire mennyit költhetünk. Másodszor eltöprengünk azon, hogy el akarunk-e menni egyáltalán, vagy inkább majd 20 év múlva kerítsünk rá sort. Balgaság! Persze, hogy megyünk!

A tervezési szakasz legelső pontja kiötölni azt, hogy milyen messziről akarunk mombiként* hazatérni. 50, 100, 150, 200 km messzeségből, vagy kevesebb, esetleg több? Ha több, akkor ne nézzünk a minket körülvevő, értetlenkedő "besenyőpistabácsikra" furcsán, mikor azt kérdezik a jól ismert hangsúllyal, hogy "noooormális" vagy?

Ebben a pontban mérlegeljük azt is, hogy inkább egy nagyvárosi forgatagban veszítsük el valamelyik „szemünk fényét”, vagy a Balatonba próbáljuk belefullasztani, esetleg egy erdőben csapja ki a testvére szemét egy ággal, vagy egy aprócska falu összes lakója meneküljön előlünk fejvesztve valahol. „Mondd, te mit választanál?”

A SZÉP-kártyák világában a szállásra vonatkozóan a sok elvárásunk mellett domináns keresési feltétel lehet, hogy a választott szálláshely elfogad-e SZÉP-kártyát vagy sem. Számunkra releváns, mert van ilyen fizetésőeszközünk. Természetesen, akinek nincs, máshogy szűkíti a keresést.

A következő lépés eldönteni azt, hogy melyik szállástípus a legmegfelelőbb a családunknak. Előre megfontolandó, hogy az utazás alatt is kényszeresen meg akarunk felelni a magunkkal szemben felállított elvárásainknak, vagy minden vonatkozásban megpróbálunk lazítani?

• Ha az otthoni életérzést akarom az utazásra adaptálni (otthon az én dolgom a főzés, takarítás stb), akkor apartmanban érdemes gondolkodni. Abból is a nem közös konyhás, jól felszerelt változatban (azaz a főző alkalmatosság nem egy két főzőlapos Rezsó Rezső). Persze nemcsak azért választhatunk apartmant, mert az anyai identitásunk szerves része a konyhában gyökeret eresztés és a hadviselés a látható és láthatatlan koszok ellen, hanem olyan prózai okok miatt is, mint a limitált keretösszeg, amiből gazdálkodunk.
• Ha egy kicsit lazábban állunk magunkhoz és az utazáshoz is, és persze meg is engedhetjük pénzügyileg, és a gyerek(ek) is hajlandóak megenni mást is a mamma főztjén kívül, akkor a legjobb választás egy sokcsillagos, magát bababarát címmel felruházó wellnes hotel. Ott minden van. Csoki, ropi, körhinta, wellnes, fittnes, Lockness és ami a legfontosabb gyerekmegőrző! Mondjuk, ezzel a szállásfajtával úgy vagyok, mint Csoóri Sándor a Csodakutyával "(...) csak egyszer láttam,/ úgy álmodtam róla."
• Húzd meg ereszd meg választás lehet a panzió, vagy a vendégház. Itt kérhetünk ellátást is (amilyet a hely felajánl), vagy ehetünk, amit akarunk, ahol akarunk. Ki is vagyunk szolgálva, meg nem is. Mint a gazdag bíró okos lánya a magyar népmesében.
• A bátrabbak, az igazán hárdkór laza családok kempingezhetnek is, vagy kereshetnek lakáscserés szállásokat is.

Tervezési szakasz - Mit vigyünk?

Csak a legszükségesebb dolgokat. Azaz mindent. Fogd meg a ház, lakás négy sarkát, fogj egy feketelyuk tulajdonságait magán viselő sporttáskát és öntsd bele a házad, lakásod teljes tartalmát, elkerülendő, hogy otthon maradjon valami! Ennyire egyszerű! Szerény véleményem szerint, felesleges mindenféle listákat gyártani. Vagy mindent viszünk, vagy… mindent viszünk. Kész.

A mostani kiruccanásunk végén a pápai várfürdő parkolójában kocsinkat nézegetve így szólt egy kedves idősebb pár: "Nézd már Józsi, ezek is költöznek!". Ennyit a jól megfontolt csomagolás technikámról.

Tervezési szakasz - Mit csináljunk?

Szülőként a legpihentetőbb program a hosszútávú alvás lenne. Ez természetesen teljességgel lehetetlen, hiszen idegen helyen a kiadós alvás gyereknek megugorhatatlan akadály. Ő későn fekszik, korán kel.  Az életkorának megfelelő alvással töltött órákat egy gyerek utazás alatt minimum felére csökkenti. Mit jelent ez?

Egyfelől azt, hogy senki sem alszik eleget. Ebből kifolyólag az alaphangulat jellemzően magyaros (azaz állandó jelleggel igen paprikás).

Másfelől a kialvatlan társaságot szórakoztatni kell. A kenyér adott, már csak a cirkusz hiányzik. A gyermekeket nemző egyedek, azaz mi szülők, kínos pontossággal körülhatároljuk az építő, megfelelő módon nevelve szórakoztató, ámde gyerekeknek való programok repertoárját. Programlistánkat szorongatva loholunk egyik programpontról a másikra, miközben megállapítjuk, hogy munkánk Sziszüphoszéhoz hasonlítható. Erről bővebben a Gyerekprogramok szülő- kontra gyerekszemmel című bejegyzésben tájékozódhat a kedves Olvasó.

Programarzenálunk nem lőhet nagyon mellé, ha lehet fürödni, rohangálni, ugrálni, dobálni, ordítani, állatokat etetni, vagy állatokra felülni és új játékokat kipróbálni, vagy megszerezni. Jó, ha a programok között akad olyan is, amely lefedi valamilyen mértékben a gyermek érdeklődését, irányultságát. A herendi porcelánmanufaktúra csak a legelvetemültebb angol nörsz nevelte kisasszonyoknak megfelelő program, más gyerek számára szigorúan ellenjavallt. Ezeket szem előtt tartva már nincs is olyan nehéz dolgunk, ugye?!

Láthatjuk, hogy már az utazásunk tervezési fázisa is kemény dió, hát még a megvalósítás! Mondhatnánk, minek tervezzünk, úgyis másodpercek leforgása alatt semmisé válhat minden! Ez igaz. Sose bánd! Nyugtasson az a tudat, hogy legalább van egy kész útiterved arra az esetre, ha majd az unokákkal utazol el. Ha akkor se sikerül megvalósítani, akkor annak örülj, hogy volt pár szabad órád valamikor az életedben, amit az utazási terv elkészítésével tölthettél. Ki a kicsit nem becsüli…

*mombie - az angol mother és zombie szavak összevonásával keletkezett főnév, jelentése élőhalott állapotú, vagy halvajáró anya

Ahogy minden anya tudja és vallja, az anyaság csupa öröm és boldogság, móka, kacagás, kéjmámor, gyönyörűség. Hátulütője, rossz, kevésbé szeretett oldala kevés van, szinte elhanyagolható, mondhatni nincs is. Vagy ha van is, akkor az olyannyira pindurka, hogy nincs is. Nyúlfarknyi. Sőt, inkább hangyabokányi. Bágátell... 

A túlzást félretéve, sokan szeretnének az előbb leírtakban hinni, és sokan talán el is hiszik ezt, és ostorozzák magukat, ha nem tudnak a vágyott anyaképnek megfelelni.

A hangsúly a megfelelésen van. Olyan elvárásoknak akarunk eleget tenni anyaként (is), melyek nem is a sajátjaink, és legfőképpen nem reálisak. Az anyasághoz, mint létformához tartozó állandó önostorozásról már sokan szóltak előttem. Vida Ági is írt egy könyvet az anyaságról (Anyapszichológia címmel), ahol erről is szól. És sokan megpendítették már eddig is, hogy az anyaságnak vannak árnyoldalai, kevésbé szeretett mozzanatai. Sorra jelennek meg az "Amit nem szeretek az anyaságban", vagy "X dolog, amit utálok az anyaságban" című írások.

Üdvös, hogy lehull a lepel az anya-misztériumról! Értsük jól! Anyának lenni szerintem a világon a legjobb dolog. Én nagyon szeretem, hogy anya lehetek, nem is tudnám magam máshogy elképzelni. Mint sok minden másban, ebben a szerepben is sok a nyomás, a kívülről jövő elvárás, és adva van a (számomra) megugorhatatlan anyaideál. Egyfelől örülök, hogy van valamiféle diskurzus az anya szerep nehézségeiről másfelől bosszant, hogy az igazi mélységekig senki se merészkedik el. 

Álljon itt most az én listám arról, hogy mit utálok, a "mit utálok az anyaságban" típusú írásokban:

Paradox módon a számszerűséget. „Van 5 dolog, amit utálok az anyaságban. Nem is 5. Inkább 7. Hmmm. Legyen inkább 9, mert az nem olyan kerek, mint a 10”. Nem lehet megszámolni, azt hogy éppen mi nem szimpatikus az anyaszerepben! Mindig más és sose ugyanannyi. Hol több, hol kevesebb. Hol piszlicsáré, hol komoly problémák. Nincs ilyen, hogy az anyaságban van 111 dolog, amit nem szívlelek és 222, amit viszont úgy imádok, hogy csak na. Lehet listákat készíteni, de az anyaságban ilyen listák gyártása meddő próbálkozás. Ha az anyaság azon pontjait vesszük számba, amiket szeretünk, pozitív hatással, lehetnek ránk. Megtudhatjuk, hogy miért lehetünk hálásak. A negatív listát addig érdemes megtartani, amíg egy nem éghető felületen rituálisan elégetjük. Utána az egész égetést és a listán szereplő szavakat szépen el is felejthetjük.

A kisszerűséget vagy felszínességet. A legutóbb olvasott „amit utálok” cikkben ilyen és ehhez hasonló problémákkal szembesültem: „Az anyaságban utálatos, hogy állandóan lófarokban van a hajam, vagy hogy csak kéthetente jutok el fodrászhoz, manikűröshöz, vagy, hogy állandóan le vagyok évve” stb. Minden édesanyát más bosszant, és minden anyának más az igényszintje. Ez tény. Azt gondolom, hogy vannak sokkal bosszantóbb szegmensei az anyaságnak, mint a konstans lófarok. Mondom ezt úgy, hogy nagyon idegesít, hogy a derekamig érő, szőke hajamat legalább egy évig még biztos nem engedhetem ki. Pontosabban kiengedhetem, de akkor szálanként, vagy tincsenként tépi ki másodszülöttem. Csak néhány példa arra, amit igazán lehet nem szeretni, az igazi mélységek megpendítése nélkül:

• ha a gyerek állandóan beteg bármennyi gyógyszert szed
• ha nem fogad szót bármilyen módszert próbálok ki
• ha nem eszik
• ha nem értek egyet a párommal a gyerek nevelését illetően
• ha az orvosok mást és mást mondanak és nekem kell döntenem, hogy melyik gyógymódot válasszam a beteg gyerekem gyógyításakor
• ha egyedül kell komoly következményekkel járó döntéseket hoznom a gyerekre vonatkozóan
• ha szemben állok az elveimmel az egész családdal stb

A tapasztalatlanságot vagy más szóval a gyerekszámot nélkülöző fogalmazásmódot. Készítünk egy listát arról, hogy mit nem szeretek az anyaszerepben, úgy, hogy van egy (!) 33 hetes (!) gyermekem. Mindamellett, hogy az első gyerekes anyának minden új, mint a csecsemőnek, megmosolyogtató próbálkozás megírni az örökérvényűt az anyaság bugyrairól egyetlen csöpp gyerekkel a „tarsolyunkban”. Megint azt írom, hogy meddő próbálkozás az ilyen, mert egygyerekesként a megállapításaim már nem feltétlen lesznek érvényesek a két, vagy többgyerekes édesanyákra. Mondhatni, az anyaságban fellelhető problémák a gyerekszámmal exponenciálisan nőnek, mindemellett az anyák a gyerekszám növekedésével együtt immunisabbá válnak a nehézségekre, és egyre növekvő számú kidolgozott, bevált megoldási stratégiával rendelkeznek. Egy első gyerekes édesanya először találkozik minden nehézséggel, bosszantó dologgal. Próbálkozik. Ki vagyok én, hogy ilyet írjak, de inkább várjon egy évet, vagy még egy-két gyermeket mielőtt klaviatúrát ragad az anyaság kálváriájának megírására… A kérdés az, hogy miért nem születnek többgyerekes anyák tollából is ilyen írások? Nos, azért mert a többgyerekes anya nem „tanítja, hanem csinálja”. És nincs ideje megírni. Veszett fejsze nyele… Majd megírom én! Nekem két gyerekem van! Ez csak a vicc része.

A megoldások hiányát. Tudom, hogy a listaszerű felsorolások nem állhatnak elő alkalmazható megoldási javaslatokkal, de számomra keveset mondanak azok az írások, melyek csak az anyaságban megjelenő problémákat idézik elő, de semmilyen útvonalat nem ajánlanak. Például: rossz dolog a büntetés. Ne alkalmazzuk a nevelésben. Pont. Azt, hogy mit csináljunk helyette, már nem tudjuk meg. Talán egy másik cikkből… De leginkább onnan se. A baj csak az, hogy ha nincs egy javaslat, amit vagy elfogadok, vagy elutasítok, akkor megint marad az önvád, hogy tudom, hogy nem szabad büntetni, én sem szeretném, de nem tudom, mit csináljak helyette… Végeredmény: rossz anya vagyok. Pont az ellenkezőjét érik el az ilyen jellegű írások, mint, amit elérni kívánnak.

Végeredményben mindig oda jutok, hogy kellene beszélni az anyaság azon oldalairól, melyeket nem szívlelünk, de nem így, ahogy eddig tettük. A baj, hogy a mélyebb húrokat én sem feltétlen merem megpendíteni…