Még csak Egyeskével vívtuk a mindennapi csatáinkat, mikor egy szaklapban (értsd Nők Lapja, vagy Nők Lapja Psziché) olvastam arról, hogy sok elvetemült, alávaló, gaz galád szülő, bizony maffia módszereket alkalmaz csemetéje nevelésekor. Pfujj! „Én aztán soha! És egyébként is, szó se lehet róla!” - gondoltam magamban az első sor elolvasása után. Majd a cikk sorolta a módszereket:

Fenyegetés, megfélemlítés, megvesztegetés, bántalmazás, kínzás, lelki terror, verbális agresszió stb. (biztos, hogy a nevelésről beszélünk?)

Egyeske erősen dackorszak motivált állapotban leledzik a hét hét napján, a nap 24 órájában, így a rózsát termő türelmet már csak hírből ismerem, a rogers-i szeretet alapú, feltétel nélküli elfogadást pedig hajdanában-danában az egyetemen tanulhattam, de már elég  homályosak az emlékek… Egy szó, mint száz harcolunk. Egyeske velem, magával, mindenkivel (még a szerepjátékai közben is dacol). Én szintén. Harcolok Vele, magammal, mindenkivel. Ám a harctér legnehezebb terepének az elveimmel való hadviselés tűnik.

Mert ugye, vannak az elvek, elképzelések már az első pozitív terhességi teszt után. Mindenre kiterjedően. A melltartóbetéttől (textil legyen vagy eldobható) az unokáimmal való kapcsolatomig (jelzem, még csak egy pozitív teszt birtokosa vagyok, amikor ezekre vonatkozóan már elvrendszert gyártottam). És természetesen arról is vannak elképzeléseim, hogyan fogom nevelni az aprólékokat, mert hát, ugye, a neveléshez mindenki ért, (mint a focihoz, politikához stb). Nem szükséges hozzá kézzel fogható gyerek.

Megfogadom, hogy mit fogok és mit nem fogok alkalmazni. Elolvasom az összes Vekerdy-t. Minden szakirodalmat kikölcsönzök az összes Szervinből (Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár és alkönyvtárai), kibérelek egy kamiont és hazafuvarozom. A könyvek áttanulmányozása és a barátokkal, rokonokkal, üzletfelekkel folytatott diskurzusok után már megdönthetetlen alapokon nyugszik a saját nevelési rendszerem. Jöhet a gyerek! Nevelésből perfekt vagyok!

De már egy kicsit szülés közben megbukom…

Fenyegetés, megfélemlítés

A fenyegetés egy aljas, gusztustalan eljárás. Azért undorító, mert amikor elhagyja a számat már undorodom magamtól, hogy hogyan mondhattam ilyet. Eme rossz tulajdonsága és minden egyéb hozadéka ellenére sem tudok teljesen leszokni az alkalmazásáról.

Mert amikor elfogy a szép szó, a türelem, a higgadtság, az idő, a haj a fejtetőről és az idegtől kicsap a hideg, meleg veríték, remeg kezem, lábam, térdem, talpam (a jól ismert angol nörszöri rájmsz analógiájára /head and shoulders, knees and toes/), és egyébként is önkívületi állapotban vagyok teret engedvén ösztön énem problémakezelési módszereinek, akkor mi mást csináljak, ha nem akarom addig ütni, amíg mozog, a fejem a falba (nem, nem a gyereket, dehogy!). Na, a fentebb vázolt esetekben tessék már megasszondani, hogy miért nem jó alternatíva a fenyegetés?!

 

Lássuk a Nevelési dráma első felvonását:

Helyszín: közterület

Szereplők: Fúria (anya) és Puttó (gyermek), Kar (járókelők)

Az übercuki szelektív hallással megáldott elsőszülött Puttó rakétaként száguldozik az út közepén a futóbiciklivel. Fúria szól.

FÚRIA: Kisfiam! A kereszteződésnél állj meg! Mindjárt odaérsz! Lassíts! Állj meg! Állj már meg! Azt mondtam, állj meg! Nem hallasz?! Állj már meg!

Fúria nekiiramodik és megragadja Puttót. Puttó hisztérikus üvöltésbe kezd.

KAR: Nézzétek! Micsoda kegyetlen anya! Még ilyet! Nahát! Bezzeg az én időmben!

FÚRIA: Mit mondtam? Azt, hogy állj meg! Ha nem állsz meg, elveszem a biciklidet/ nem jövök ki soha többet veled az utcára/ eltöröm kezed lábad stb.

 

Nevelési dráma második felvonás

Helyszín: szoba

Szereplők: Fúria, Puttó, Ded

Ded és Puttó fáradtak. Fúria gigászi küzdelmet folytat az elemekkel és mindennemű természetfeletti erőket segítségül hívva altatni kívánja szülöttjeit. Egyidőben.

FÚRIA: Kisfiam! Szoptatnom kell Dedet, úgyhogy próbálj meg egyedül elaludni, a mellem fogdosása nélkül.

PUTTÓ: NEM! Nem alszom! Hívd a nagymamát!

DED: Oáááááá!

FÚRIA: Fiam! Ha üvöltesz, nem tudom elaltatni a Dedet. Jön a mama, de csak a délutáni alvás után.

PUTTÓ: NEM! Most jöjjön! Nem alszom! Meg akarom fogni a cicid!

FÚRIA: Kisfiam! Ha nem alszol, akkor nem jön át a mama. Akkor megmondom neki, hogy ne jöjjön, mert Puttó nem aludt délután.

PUTTÓ: ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ! Brühühü…

DED: Oááááááá!

 

Hmmm… És látjátok feleim szümtükkel, a fenyegetés nem más, mint egy hihetetlen egyszerű „ha (nem)” -  „akkor (nem)” szerkezet, melyben a második tagmondat valami pozitív dolog megvonása, ha nem tesz eleget az első tagmondatban foglaltaknak. Szerény véleményem szerint hihetetlenül alattomos „nevelési módszer”. Szinte észrevétlen az alkalmazása.  Bizonyításképp nézzük meg a „háromig számolok” sokaknál bevált stratégiáját.

Bontsuk ki a redukált szókapcsolatot kicsit szájbarágósan. „Háromig számolok kisfiam, ha addig nem csinálod meg, amire kértelek, akkor jön a szankció.” A szankció milyen neműségét teljes mértékben a szülői kreativitás határozza meg. Tehát a számolósdi is fenyegetés, csak becsomagoltan.

A megfélemlítést én a fenyegetés negatív változataként értelmezem. Nézzük az egyes számú nevelési drámát fenyegetés módozatban: „Ha nem állsz meg, valami olyat csinálok veled, ami neked valamilyen nemű fájdalmat okoz”. Például megverlek, tönkreteszem a játékod, világgá megyek stb.

 

Nevelési dráma harmadik felvonás

Puttó, Fúria

PUTTÓ: Anya! Mikor játszol velem?

FÚRIA: Ha megszoptattam és elaltattam Dedet, elmosogattam, megfőztem, kimostam, kiteregettem, elpakoltam a ruhákat és kicsit rendet raktam. Na, ezek után szívesen játszom veled.

Puttó hisztérikus állapotba kerülve ordítja

PUTTÓ: Nem!!! Most játssz velem! Most! MOST!

Fúria hisztérikus állapotba kerülve ordítja

FÚRIA: Kisfiam! Nem csinálja meg senki se helyettem! Muszáj megcsinálnom! Kérlek, játssz addig egyedül!

PUTTÓ: Anya! Gyere már! GYERE MÁR!

FÚRIA: Nem tudok!

Puttó önkívületi állapotban sikítva sír

PUTTÓ: Gyere már, anya! Á!

FÚRIA: Kisfiam! Ha nem hagyod abba, elvesztem a türelmem, és rád csapok.

 

Értem én, hogy fenyegetni nem jó, meg nem szép, meg káros, de akkor mi marad? Mert ha az ember lánya megfogadja, hogy nem veri a gyereket, nem ordít vele, akkor a következő lehetséges legkisebb agresszióval járó módszer a fenyegetés lesz, amivel hirtelen célt lehet érni. Ha a céljaink rövidtávú célok. Itt az a kérdés, hogy a gyereknevelésben érdemes e rövid távokban gondolkodni…

Illetve az is kérdés, hogy mi a fenyegetés következménye? Igaz, hogy nem annyira agresszív, vagy fájdalmas, mint a fizikai bántás, vagy a verbális agresszió, de mi fogja ténylegesen motiválni a gyereket a fenyegetés során? A FÉLELEM. Az attól való félelem, hogy anya elveszi azt, amit szeretek, vagy kárt tesz benne. Vagy a veréstől való félelem, vagy a szeretett személy elvesztésétől való félelem. És ez így nincs rendben. Lehet, hogy a fenyegetés után szót fogad, a félelem hatására, azonban hosszútávon a félelemből való cselekvés biztos nem célravezető. Még messzebbre tekintve felnőttként is megjelenhet a problémamegoldásban, vagy konfliktuskezelésben.

No, de nem vagyok én pszichomókus. Most csak gyakorlom a Descartes-féle létértelmezést (Gondolkodom, tehát vagyok). És egyébként is, hova okoskodom. A baj, hogy anyaként muszáj erről morfondírozni.

Annyi kérdésem van még ezzel kapcsolatban, hogy csak na. Mi a különbség fenyegetés és következetesség között? Akkor fenyegetés, ha nem teszem meg, amivel fenyegetem? Vagy megteszem, de utána visszakozom? Vagy akkor nem fenyegetés, ha beváltom, amit ígértem és nem is vonom vissza? Vagy már megette a fene ott az egészet, amikor azt mondom, hogy „Ha nem állsz meg, akkor ezt és ezt csinálom”? És mi a helyzet azzal, amikor mindezt negatív érzelmektől mentesen teszem, teljesen higgadtan? Akkor fenyegetés, vagy valami más?

És újra a kérdés: Mit csináljak fenyegetés helyett? Javaslatot, építő kritikát szívesen fogadok.