anyatudja

Annyit, de annyit olvastam a gyereknevelésről, hogy az már-már káros. Rengeteg pszicológiai irányzat, iskola összes tézise visszhangzik egyszerre a fejemben. Lelki és testi szemeim előtt állandóan a szülőséget érintő facebook csoportok jótanácsai lengenek, lengedeznek. "Tedd, ne tedd, tedd, ne tedd." Már az akácleveleket is ezzel a két felszólítással tépkedem a "szeret, nem szeret" helyett. A vállaimon angyal Vekerdy-k ülnek, minden szituációra kész tanácsokkal. Csak jó tanácsokat osztanak. A vállamon ülő kisördög én vagyok.

Tanácsok ide, tanácsok oda, valahogy mégse sikerül a legjobban ez a gyereknevelős, ellátós történet. 

Sokszor azt érzem, hogy én magam vagyok az ördög. A Biblia ugyanis így (is) beszél a Gonoszról, "mint ordító oroszlán jár szerte, keresve, kit nyeljen el" (1 Péter 5,8). Nos. Én majdnem minden nap pontosan így nézek ki. Ordítva járkálok fel-alá a lakásban. Hol a csokit nyelem el tonnaszámra, hol a gyerekeim jókedvét... Szerencsétlen gyerekeim. Komoly aggályaim vannak afelől, hogy ha ezt egy idegen hallaná, elvitetné őket a gyámüggyel. És a legnagyobb gond, hogy elvileg semmilyen mentális betegséggel nem küzdök. Tehát, nincs mentségem. Én csinálok valamit nagyon rosszul.

1. közbevetés - Tudom, hogy nem vagyok rossz anya. De sokszor jó se. Csak olyan tűrhető. Mi a módja, hogy megkíméljem a gyerekeimet magamtól, ha nem vagyok a legjobb formámban? Nyilván nem sok. Egyedül nem hagyhatom otthon őket, amíg én elmegyek valami kietlen helyre üvölteni...

Nézzünk egy katasztrofális napot a terror házában. Szívélyes üdvözletemet küldöm az otthonunkból!

Már idegbeteg állapotban ébredek. Sokat segít ezen állapot kialakulásában, hogy a 3 éves Egyeske minden éjjel valahogy átkerül a szülői ágyba. Úgy mászik keresztül rajtam, hogy észre se veszem. Ez olyan tomkrúzos mozgáskultúra. Missön impássziböl. Reggelre ödémásra masszírozza a húga kantinjait (értsd anyamelleket). Az őrület határán kelek. Egyeske a szemem kinyitásának hangjára (!) megébred. A menekvés esélytelen. Már türelmetlen vagyok, pedig még vízszintben vagyok. Nem vagyok kedves. Nagyon nem. "Kisfiam! Feküdj már vissza, aludj még egy kicsit! A húgodat kell megszoptatnom, felöltöztetnem, átpelenkáznom. Addig nem lesz rád időm." Monológom közben kihalászom a pizsamás vekkert a rácsos ágyból.

2. közbevetés -  Kérte ez a szerencsétlen elsőszülött, hogy szüljek neki testvért? Dehogy kérte. Akkor miért is haragszom rá, ha az a teljesen jogos elvárása támad az irányomba, hogy vele foglalkozzak, ha már kinyílt a szeme? 

A lakásban általam generált alapzaj elnyomja az utcán közlekedő négyféle busz és a szemben lévő iskolához érkező autók zaját. 7:15. Ordítok. A legtöbbet általam kimondott szó a NE. Mondataim kizárólag felszólító módban hagyják el a számat! "Ne ugrálj az ágyon a húgod feje mellett! Ne feküdj rá! Ne nyúlj a mellemhez! Nem eszünk krémtúrót reggelire! Ne hisztizz! Ne ordíts, mert nem tudok szoptatni! Gyere ide, öltözzünk fel! Menj el pisilni! Vedd fel a zoknid! stb. Gyerekek sírnak. Jó reggelt!

3. közbevetés - Az ilyen reggeleken komolyan elgondolkodom, hogy miért engedte meg Isten, hogy szüljek. Hiszek abban, hogy remek tervei vannak velem. De ilyenkor szemöldökfelvonva, kérdőn nézek a plafonra.

Az ilyen ordítós-hörgős metál napokon senkinek se jó. (Megvan ez a zenei irányzat? Ha nem, akkor egy kis ízelítő: 

Legutolsó sorban természetesen nekem sem jó. Tudom, hogy sok írás azzal érvel, hogy ha az anyának nem jó, akkor az egész családnak nem jó, amivel valamilyen mértékben tudok azonosulni. De, ha az ilyen pocsék napok végén elgondolkodom, mindig oda jutok, hogy ki a bánatot érdekel, hogy nekem most nem volt jó? A gyerekeimnek nem jó! Innentől, más emberi halandó lelki állapota nekem sokadlagos. Az enyém is. És egyébként is, van rá egy éjszakám, hogy helyre pakoljam magam. 

Tudom, hogy akkor lesznek jól a gyerekeim, ha én is jól vagyok. Akkor tudok magamból örömmel és mindent adni, ha nagyjából rendben vagyok. Mielőtt bárki megsajnálna, hogy micsoda önfeláldozó anya vagyok... El kell, hogy keserítsem. Alapvetően önző ember vagyok, úgyhogy teszek azért, hogy nekem jó legyen. A sarki Spar már hétfőn új árukészletet kénytelen rendelni a Milkákból...

Én JÓL vagyok. Akkor is jól vagyok, ha épp rossz napom van. A belső egyensúlyommal, magammal, mindenemmel ki vagyok békülve és összhangban is vagyok még ezeken a pocsék napokon is. A tanácstalanságom keserít el. Mit csináljak? El kell látnom az öthós gyereket. Ő még nem képes a szükségleteit késlelteni. A hároméves már módjával képes rá. Így az első a kicsi lesz. Tehát ellátom a kicsit, majd a nagyot. Ébredés után fél órával vagyunk. Elkészítem a reggelit. És innentől kezdtetét veszi a malenkij robot.

4. közbevetés - Hogy csinálják ezt mások? Nem tudom elképzelni, hogy minden anyának van bejárónője. Vagy ha az nincs, akkor rendeli az ételt, vagy más főz rá. Vagy minden sokgyerekesnek csak a legkisebbje van otthon? Ez is erősen kétséges... Akkor ők, hogy csinálják? Örökké redetlenség van náluk is? Ki vasal? Ki tereget? Ki teszi el a ruhákat? Ki mosogat? Mindenhol van mosogatógép, szárítógép? Ki vásárol? Vagy rajtam kívül mindenki logisztikus munkakörből ment szülni? Csak én nem tudok értelmes, gyerekcentrikus napirendet kreálni?

Közbevetés közbevetése - Lehet nekem vannak magammal szemben irreális elvárásaim. Vagy csak túl sok.  Talán nem lehet két gyerek mellett mindig relatív rend, elmosogatott edények, meleg, főtt étel, minimálisan telített szennyes kosár... 

A reggeli után elmosogatok, berakok egy adag ruhát, és elkezdek főzni. Mire mindennel megvagyok 11 óra van. Addig az elsőszülött ideális esetben játszik egyedül (7-kor kelünk!), vagy nézi a tévét. Tudom, hogy irgalmatlan gáz, de ebben az intervallumban szinte egyáltalán nem tudok a nagyobbal foglalkozni. És ez nagyon elkeserít. Teljesen tanácstalan vagyok, hogy mi módon oldjam fel ezt a problémát...

5. közbevetés - Ettől az évtől az óvodaköteles kor a 3 év lett. A nagyobb mehetett volna idén ősszel óvodába, mégse küldtem. Sőt, kikértem! Bevallom sokszor elbizonytalanodom, hogy jól döntöttem-e. Megviselné az óvoda. De így ridegtartáson van itthon. Mi jobb?

Ha együtt játszunk az összes vonat azt szajkózza, hogy most nem tudok veled játszani, mert sok a dolgom... Irgalmatlanul kínos! Sajnos ez a tükör, amit a gyerekem játéka mutat, nem homályos, mint az, amiről Pál apostol beszél... Ez vesébehatolóan pontos képet ad... Fájóan pontosat... A temérdek magamra aggatott, fellvállalt feladat bedarál és csak a gyerekekre nem jut idő.

Ahogy telik a nap egyre többet ordítok, és egyre durvább vagyok. Sziszegek. Amikor tükörbe nézek látom az összes ókori nőnemű szörnyeteget (Fúria, Hárpia, Szkülla, Kharübdisz stb) 

A gyerek meg áll előttem és kedélyállapotától függően visszatükröz engem, magamnak. Félelmetes vagyok... Zengenek a falak az állandó nemektől és inog az anyaképem alapja. A kérdés: Mi is az anyaképem alapja?

6. közbevetés - Mert valójában anyaként mi is a dolgom? Az, hogy anya legyek. Pfff. De megmondtam! Nem bejárónő, nem takarítónő. Nem szakács. Hanem anya. Elsődlegesen anya. 

Mégis, furdal a lelkiismeret, ha áll a koszos edényhalmaz, ha csordul ki a szennyes. Mardos az önvád, ha csönget a pizzafutár. 

Amikor már teljesen tanácstalan vagyok eszembe jut egy másik biblai idézet: "Engedjétek hozzám jönni a gyermekeket" (Mk 10, 13-16). Képes vagyok magamhoz engedni a saját gyerekemet? Vagy felhúzok egy feladat-falat kettőnk közé, beásom magam a napi teendők lövészárkába és néha kivakkantok egy-egy jó szót hozzájuk?

Nem akarok ilyen lenni...