anyatudja

Anyánk, ki vagy a konyhában,

Hányszor mondtam már a neved?

Jöjjél már el a mosogatótól!

Hadd legyen már meg a mi akaratunk!

Amint a fejünkben, úgy itt helyben is.

Mindennapi só liszt gyurmánk add meg nekünk ma!

És bocsásd meg a mi csínjeinket,

miképpen mi is megbocsátjuk a ti ballépéseiteket, amiket műveltek apával.

És ne tegyél minket büntetésbe,

de szabadtís meg a pókoktól.

Szívem minden szeretetével kérek mindenkit, hogy értse jól az előző sorokat! Semmi szándékom csúfot, vagy gúnyt űzni az Úr imádságából. Kicsit szlengesen fogalmazva, annyira adta magát a mostani napjaink történéseihez, hogy kénytelen voltam felhasználni. Remélem ez nem a szentségtörés kategória...

Amikor mondjuk a miatyánkot, akkor sorra kéréseket fogalmazunk meg az Úrnak. S az egész átírásnak ez a veleje. Semmi mást nem hallok egész nap, mint kéréseket. Türelem fogytán a kérések átminősülnek akarat kinyilvánításokká. Majd az összes megnyilatkozás artikulálatlan üvöltésbe csap át. Szép kis metamorfózis.

Na, szóval. Azt vettem észre, hogy az ébredésünk pillanatától kérések, kérdések sorát zúdítja rám Egyeske. "Anya, nézhetek tévét? Anya, ehetek nutellás kenyeret? Anya, játszhatok a mobiloddal? Anya, átmehetek tütü mamához? Anya, villamosozunk? Anya, játszol velem? Anya, kimegyünk a kertbe? Anya, elmegyünk a játszótérre?" stb.

És mit válaszol, kivétel nélkül az összes kérdésre a magasságos mama? Azt, hogy nem. Mentségére szóljon, hogy meg is indokolja. Rendszerint. Az indoklás hossza a kérdések elhangzásának számával fordított arányosságban nő, azaz rövidül. Minél többször hangzik el egy kérdés, annál rövidebb a válasz. A legvége a számomra legutálatosabb indok, ami valójában nem is indok, a csak. Hol van még a nap végét jelentő apa kulcsának zörgő hangja? És már hangulat van.

A mianyánkos párhuzamot továbbvíve: Anya látá, hogy mindaz, amit reagált, rossz. De hát, ugye a napi rutin feladatok kegyetlenek. Minden nap elém állnak ők is, hogy "Na, mikor végzel el"? Szívem szerint azt mondanám, amit Egyeskének is: "Mindjárt" vagy "Majd" vagy "Nem". Mégse teszem. Tudom, hogy már rengetegszer agonizáltam a prioritások és az elvárások kérdésköreiről, de még mindig csak részmegoldásokat találtam.

1. Este kell főzni.

2. Venni kell egy mosogatógépet.

Eddig jutottam. Elég karcsú. És ezt a vonalat nem is viszem tovább, mert már majdhogynem unalmas. Viszont a kérdések özöne felvet egy másik, talán más anyák előtt is ismert problémát, a NE, illetve NEM szavak gyakori használatát anyai részről (is). Lassan szinte másból sem áll a szókincsem, csak a ne-ből és a nem-ből. És ez baj. Sok cikk foglalkozott már a témával.

A legutóbb olvasott írásban a következő 3 lépést javasolták a negatív felszólítások helyett (Ne csináld!), mondván (írván) ezen lépések betartása révén minden megváltozhat. Idézem a 3 lépést:

"Így beszélj a gyerekkel – légy pozitív!
1. Kerüld a negatív felszólításokat. (“Ne csorgasd ki a vizet a kádból!”)
2. Próbáld meg pozitívan megfogalmazni a kéréseidet. (“Próbálj úgy játszani, hogy bent maradjon a víz a kádban!”)
3. Törekedj rá, hogy ha lehetséges, felszólítások helyett választási lehetőséget kínálj fel. (“A kis kannával vagy a halacskákkal akarsz játszani a vízben? De úgy játsszunk, hogy a víz bent maradjon a kádban, jó?”) Ezáltal sokkal inkább úgy érezhetik a gyerekek, hogy van beleszólásuk a saját életük irányításába. És ez így is van. El tudom képzelni, hogy ez a fajta kommunikáció szülő és gyereke között milyen fontos lehet kamaszkorban!"

A teljes cikk itt olvasható:

http://felelosszulokiskolaja.hu/index.php/2015/01/28/miert-fontos-a-gyermekek-eleteben-a-napirend-2/

ÉRVEK PRO ÉS KONTRA

ÉRVEK

Alapjaiban egyetértek a fent megfogalmazott lépésekkel, de néhány ponton kiegészíteném őket.

1. Próbáld kerülni a negatív felszólításokat!

A túl sok ne és nem megbéklyózza a gyerekeket. Ha a legtöbb törekvése falakba ütközik, hol van az ő kis territóriuma? Mit csinálhat egyáltalán önszántából, örömmel? "Ne ordíts! Ne csöpögtesd le! Ne rohangálj!" Hangos, maszatos, szeles? És ez baj? Üljön egyhelyben, csendben, mozdulatlanul? Az a bonsai, nem a gyerek...  

Ha a saját életünkből indulok ki, akkor elviselhetetlen a gyerekem, ha: unatkozik, fáradt, túlpörgött, magányos, álmos, sikertelen (és, ha testvére születik). Tehát akkor rosszalkodik, ha nem érzi jól magát a bőrében. Tetézem a bajt, ha én ilyen állapotában csak "ezt ne csináld, azt ne csináld"-okat mondok neki. Ilyenkor ordít a végén mindenki. 

2. Fogalmazz pozitív módon és pontosan! Ne utalgass!

"Kérlek, próbálj meg úgy fürödni, hogy ne legyen minden vizes!" Bzzzzzzzz-szól a figyelmeztető csengő. Rossz mondás! Mert mire a fürdőbe érsz már ázik minden. Pontosabban nem minden, javít ki a hároméves, a plafon nem ázik. Tényleg. Jogos.

Próbáljuk azt mondani, amit valójában szeretnénk és lehetőleg már-már szájbarágóan pontosan fogalmazzunk. Azt számon lehet kérni. Az utalgatást nem. "Kisfiam! Figyelj arra, hogy az összes víz a kádban maradjon!" Fekete, fehér, igen, nem játék.

Vagy igyál egy kupica Unicumot. Tudod, csak pozitívan... 

3. Fel lehet kínálni a gyereknek választási lehetőséget, de a választások között ne legyen minőségi különbség. 

Egy előadáson hallottam erre egy jó példát (Pécsi Ritától): Ne azt kérdezzük a gyerektől, hogy, mit kérsz vacsorára, szalámis vagy nutellás kenyeret? Nagy valószínűséggel az utóbbit fogja mondani. Azt kérdezzük, hogy vajas kenyeret kérsz, vagy szalámisat? Ez egy kategória. És ha lement a sós, jöhet a nasi. Lekváros vagy nutellás? Ha a kádas példánál maradunk: "Mivel akarsz játszani? A flakonnal vagy a szivaccsal? Figyelj arra, hogy a víz a kádban maradjon!"

ELLENÉRVEK

Az idézett szöveggel nagyjából, sőt már-már teljes egészében egyet értek, csak van néhány aggályom a leírtakkal kapcsolatban egy" ma nem mondom azt, hogy ne csináld" nap után.

 1. A "ne" típusú felszólítások általában rövidek és lényegretörőek. "Ne hangoskodj!" Amikor én, elvetemült, gaz, galád anya ilyeneket használok, rendszerint meg is indoklom, hogy miért ne csinálja, pl. "mert szeretném elaltatni Ketteskét". Persze ez az engedelmesség eredményén semmit sem változtat. Maximum annyit, hogy ha nincs indok, egy pillanatra megszakad a nem kívánt tevékenység. Pontosan egy miértnyi szünetre. Tehát a negatív felszólítás rövid. Ez passzolna is a régen egyetemen tanultakhoz. Merthogy, azt is tudjuk, mindenféle pszicho és pedag olvasmányokból, hogy a gyermekeknek rövid, lényegretörő utasításokat kell megfogalmazni, különben elvész a lényeg.

Egyes számú AGGÁLY: Ha nem a ne csináld ezt/azt formulát használom, a mondandóm hosszú lesz. Vajon figyel-e rá a gyerek? Már néha a hátamban éreztem Pázmány Péter cinkos tekintetét, mivel annyira gyönyörű, cirádás barokk körmondatokat kreáltam egy egyszerű "ne ordíts" helyett, hogy azt már ő is megirigyelte...

2. Leszögezném, hogy nem szeretem a pellengérre állított felszólítás típust, de mire átprogramozom az agyam pozitív módba, már tárgytalanná válik maga a felszólítás is, hiszen addigra minden és mindenki felébred, összetörik, csupa víz lesz, leesik, szétesik, beragad, szétfröccsen, szétkenődik, természetesen véletlenül. Esetemben sok javulást hozhatna némi gyakorlás, üres óráimban, de akkor ugye, blogolok. Humort mellőzve, tényleg a pozitív megfogalmazásmódban látom a megoldást, de így nekem a felszólítás nagyon hosszúra sikeredik, mert az indoklás, ami a ne csináld típusú felszólítást követi, ide ékelődik be. És azt gondolom, hogy ez már túl sok információ. 

Kettes számú AGGÁLY: A hosszú szülői monológ nem gyerekbarát. Vajon eléri-e a fejecskét a lényeg? Az bizonyos, hogy kizökkenti a pozitív hangnem, mert szerencsétlen Egyeske tőlem, sajnos, nem ezt szokta. Mondjuk, ha már kizökken, az fél siker. Nem?!

3. Mindig felhúzódik a szemöldököm a gyerek és választási lehetőség szavak összekapcsolásakor. Na nem azért, mert én egy szíjjal fel-alá járkáló türannosz (hogy van ez nő nemben? türanna? türannae?) vagyok, hanem az öröklött nevelési archetípusok miatt. Mert ugye, valahol mindenki hallani vélte már, hogy a szülő mondja meg, mi a jó a gyereknek. A szülő dönti el. Ezzel én csak bizonyos mértékben, bizonyos szituációkban tudok azonosulni, általánosságban véve semmiképpen sem és akkor is a gyerekkel együtt.

A szemöldökfelszaladás egyik oka tehát, a saját helyem képlékenysége a mindent megmondó türannosz és a teljesen szabadelvű laissez faire x kromószómás szülőegyed skálán. Vajon melyik a kisebb rossz? A mindent válasszon ki a gyerek, illetve majd a gyerek megmondja mi a jó neki hozzáállás sokszor átválthat abba, hogy a gyerekkel egy szinten vagyok én, mint anya. Sőt inkább még eggyel lejjebb. Nem ezt nevezzük egyenlőségnek (szerintem).

A szemöldökfelszaladás másik oka, a példa megfogalmazásmódja. És itt most nem a halacska szóra gondolok, vagy a kicsinyítő képzőkre, vagy a becézésre, vagy a T/1-re. Hanem arra, hogy a kérés végén ott a "jó?" szócska. Ez egy magas labda, amit nemcsak egy kamasz csap le, hanem a dackorszakos hároméves is. "Próbálj úgy fürödni, hogy ne jöjjön ki a víz a kádból, jó?" "Nem, nem jó." 

Már foglalkoznak, foglalkoztak ezzel a témával (szülők/ mások felett uralkodó gyerekek és a határozatlan szülő témakörrel) hozzáértők is:

http://www.babaszoba.hu/articles/kisgyerek/Ne_nevelj_zsarnokot_a_gyerekedbol?aid=20110913195736

http://www.hetek.hu/eletmod/201007/miert_valnak_zsarnokka_a_gyerekeink

Hármas számú AGGÁLY: Ha választási lehetőséget kínálok, akkor is az általam meghatározott flexibilis határok között tegyem azt és olyan módon, hogy szülő maradjak. Vajon én irányítok? Nem jó a gyereknek, ha átadom neki a stafétát.

Igazából szépen körüljárva a kérdést ugyanoda jutottunk vissza, ahonnan indultunk. Maximum az attitűdünk változott a "ne csináld"-dal kapcsolatban. Ha változott... De, ha már nagyon unnánk az állandó szóismétlést a gyerekkel folytatott indulatos interakciókban, akkor egy próbát megér egy "ne csináld" mentes nap! Nálunk drasztikus változást hozott.