Ahogy minden anya tudja és vallja, az anyaság csupa öröm és boldogság, móka, kacagás, kéjmámor, gyönyörűség. Hátulütője, rossz, kevésbé szeretett oldala kevés van, szinte elhanyagolható, mondhatni nincs is. Vagy ha van is, akkor az olyannyira pindurka, hogy nincs is. Nyúlfarknyi. Sőt, inkább hangyabokányi. Bágátell... 

A túlzást félretéve, sokan szeretnének az előbb leírtakban hinni, és sokan talán el is hiszik ezt, és ostorozzák magukat, ha nem tudnak a vágyott anyaképnek megfelelni.

A hangsúly a megfelelésen van. Olyan elvárásoknak akarunk eleget tenni anyaként (is), melyek nem is a sajátjaink, és legfőképpen nem reálisak. Az anyasághoz, mint létformához tartozó állandó önostorozásról már sokan szóltak előttem. Vida Ági is írt egy könyvet az anyaságról (Anyapszichológia címmel), ahol erről is szól. És sokan megpendítették már eddig is, hogy az anyaságnak vannak árnyoldalai, kevésbé szeretett mozzanatai. Sorra jelennek meg az "Amit nem szeretek az anyaságban", vagy "X dolog, amit utálok az anyaságban" című írások.

Üdvös, hogy lehull a lepel az anya-misztériumról! Értsük jól! Anyának lenni szerintem a világon a legjobb dolog. Én nagyon szeretem, hogy anya lehetek, nem is tudnám magam máshogy elképzelni. Mint sok minden másban, ebben a szerepben is sok a nyomás, a kívülről jövő elvárás, és adva van a (számomra) megugorhatatlan anyaideál. Egyfelől örülök, hogy van valamiféle diskurzus az anya szerep nehézségeiről másfelől bosszant, hogy az igazi mélységekig senki se merészkedik el. 

Álljon itt most az én listám arról, hogy mit utálok, a "mit utálok az anyaságban" típusú írásokban:

Paradox módon a számszerűséget. „Van 5 dolog, amit utálok az anyaságban. Nem is 5. Inkább 7. Hmmm. Legyen inkább 9, mert az nem olyan kerek, mint a 10”. Nem lehet megszámolni, azt hogy éppen mi nem szimpatikus az anyaszerepben! Mindig más és sose ugyanannyi. Hol több, hol kevesebb. Hol piszlicsáré, hol komoly problémák. Nincs ilyen, hogy az anyaságban van 111 dolog, amit nem szívlelek és 222, amit viszont úgy imádok, hogy csak na. Lehet listákat készíteni, de az anyaságban ilyen listák gyártása meddő próbálkozás. Ha az anyaság azon pontjait vesszük számba, amiket szeretünk, pozitív hatással, lehetnek ránk. Megtudhatjuk, hogy miért lehetünk hálásak. A negatív listát addig érdemes megtartani, amíg egy nem éghető felületen rituálisan elégetjük. Utána az egész égetést és a listán szereplő szavakat szépen el is felejthetjük.

A kisszerűséget vagy felszínességet. A legutóbb olvasott „amit utálok” cikkben ilyen és ehhez hasonló problémákkal szembesültem: „Az anyaságban utálatos, hogy állandóan lófarokban van a hajam, vagy hogy csak kéthetente jutok el fodrászhoz, manikűröshöz, vagy, hogy állandóan le vagyok évve” stb. Minden édesanyát más bosszant, és minden anyának más az igényszintje. Ez tény. Azt gondolom, hogy vannak sokkal bosszantóbb szegmensei az anyaságnak, mint a konstans lófarok. Mondom ezt úgy, hogy nagyon idegesít, hogy a derekamig érő, szőke hajamat legalább egy évig még biztos nem engedhetem ki. Pontosabban kiengedhetem, de akkor szálanként, vagy tincsenként tépi ki másodszülöttem. Csak néhány példa arra, amit igazán lehet nem szeretni, az igazi mélységek megpendítése nélkül:

  • ha a gyerek állandóan beteg bármennyi gyógyszert szed
  • ha nem fogad szót bármilyen módszert próbálok ki
  • ha nem eszik
  • ha nem értek egyet a párommal a gyerek nevelését illetően
  • ha az orvosok mást és mást mondanak és nekem kell döntenem, hogy melyik gyógymódot válasszam a beteg gyerekem gyógyításakor
  • ha egyedül kell komoly következményekkel járó döntéseket hoznom a gyerekre vonatkozóan
  • ha szemben állok az elveimmel az egész családdal stb

A tapasztalatlanságot vagy más szóval a gyerekszámot nélkülöző fogalmazásmódot. Készítünk egy listát arról, hogy mit nem szeretek az anyaszerepben, úgy, hogy van egy (!) 33 hetes (!) gyermekem. Mindamellett, hogy az első gyerekes anyának minden új, mint a csecsemőnek, megmosolyogtató próbálkozás megírni az örökérvényűt az anyaság bugyrairól egyetlen csöpp gyerekkel a „tarsolyunkban”. Megint azt írom, hogy meddő próbálkozás az ilyen, mert egygyerekesként a megállapításaim már nem feltétlen lesznek érvényesek a két, vagy többgyerekes édesanyákra. Mondhatni, az anyaságban fellelhető problémák a gyerekszámmal exponenciálisan nőnek, mindemellett az anyák a gyerekszám növekedésével együtt immunisabbá válnak a nehézségekre, és egyre növekvő számú kidolgozott, bevált megoldási stratégiával rendelkeznek. Egy első gyerekes édesanya először találkozik minden nehézséggel, bosszantó dologgal. Próbálkozik. Ki vagyok én, hogy ilyet írjak, de inkább várjon egy évet, vagy még egy-két gyermeket mielőtt klaviatúrát ragad az anyaság kálváriájának megírására… A kérdés az, hogy miért nem születnek többgyerekes anyák tollából is ilyen írások? Nos, azért mert a többgyerekes anya nem „tanítja, hanem csinálja”. És nincs ideje megírni. Veszett fejsze nyele… Majd megírom én! Nekem két gyerekem van! Ez csak a vicc része.

A megoldások hiányát. Tudom, hogy a listaszerű felsorolások nem állhatnak elő alkalmazható megoldási javaslatokkal, de számomra keveset mondanak azok az írások, melyek csak az anyaságban megjelenő problémákat idézik elő, de semmilyen útvonalat nem ajánlanak. Például: rossz dolog a büntetés. Ne alkalmazzuk a nevelésben. Pont. Azt, hogy mit csináljunk helyette, már nem tudjuk meg. Talán egy másik cikkből… De leginkább onnan se. A baj csak az, hogy ha nincs egy javaslat, amit vagy elfogadok, vagy elutasítok, akkor megint marad az önvád, hogy tudom, hogy nem szabad büntetni, én sem szeretném, de nem tudom, mit csináljak helyette… Végeredmény: rossz anya vagyok. Pont az ellenkezőjét érik el az ilyen jellegű írások, mint, amit elérni kívánnak.

Végeredményben mindig oda jutok, hogy kellene beszélni az anyaság azon oldalairól, melyeket nem szívlelünk, de nem így, ahogy eddig tettük. A baj, hogy a mélyebb húrokat én sem feltétlen merem megpendíteni…